Harc a török-tatár agresszió ellen a XVII. Század második felében

1. Tatár pusztítások

1654-től kezdve, amikor kitört az orosz-lengyel háború, a Krími Kán­ság szövetségese volt Lengyelország­nak. A lengyel kormány az elve­szített ukrán területek visszaszerzése érdekében megengedte a tatároknak, hogy kirabolják az ukrán földek la­kosságát. A támadások több mint 10 éven át folytatódtak. A XVII. század közepén, amikor Petro Dorosenkót választották meg hetmannak (1665), a helyzet némileg megváltozott. Ugyanekkor lett Törökországban Adil-Girej a szultán, akinek szövetséget kellett kötnie a moszkvai állammal Len­gyelország ellen.

P. Dorosenko abban a törek­vésében, hogy az ukrán területeket felszabadítsa mindenféle idegen ura­lom alól, Törökország és a Krími Kánság segítségére támaszkodott. Ám a segítségért nagy árat kellett fizetni, mert már B. Hmelnickij óta ezek a szövetségesek folyamatosan fosztogatták az ukrán városokat és falvakat, a lakosságot rabságba hur­colták. Amikor 1666 tavaszán a moszkvai állam és Lengyelország tárgyalni kezdett a békéről (melynek eredményeképpen felosztották egy­más között Ukrajnát), P. Dorosenko szövetségben a tatárokkal Braclav mellett megsemmisítő csapást mért a lengyel seregre. A következő év­ben P. Dorosenko hetman 24 ezer kozák és néhány ezer tatár élén be­kerítette a lengyel hadsereget a ga­líciai Pidhajci alatt. A zaporizzsjaiak Iván Szirko kisata-mán vezetésével megtámadták Perekopot, miután a tatárok különbékét kötöttek a lengyelekkel. P. Dorosen­ko elismerte Lengyelország fennha­tóságát.

1672-ben Törökország szövetség­ben P. Dorosenkóval háborút folyta­tott Lengyelország ellen. A bucsai szerződés (1672) értelmében Len­gyelország lemondott Podóliáról és Galícia egy részéről. E területek tö­rök tartománnyá váltak. A jobbparti földek többi része a hetman vezetése alatt álló kozák Ukrajnához tarto­zott, és török protektorátus alatt volt

Ugyanekkor ejtették foglyul a tö­rökök Umany alatt Jurij Hmelnickijt, a Krímen át Sztambulba vitték, ahol az egyik kolostorban szerzetes lett.

1676-ban I. Szamojlovics, a Bal­parti Ukrajna hetmanja serege élén átkelt a Dnyeperen a Jobbpartra. P. Dorosenko, aki kiábrándult volt az Ukrajna felszabadítására és egye­sítésére való próbálkozásainak siker­telensége miatt, I. Szamojlovics ja­vára lemondott a hetmanságról. Tö­rökország azonban megakadályozta, hogy Ukrajna két része I. Szamoj­lovics hatalma alatt egyesüljön.

2. Iván Szirko kisatamán

A tatárok és a törökök elleni harcban nagy szerepet játszott Iván Szirko zaporizzsjai kisatamán.

Politikai orientációja állandóan változott. 1654-ben a Zaporizzsjai Szics kozákjaival együtt nem eskü­dött fel az orosz cárra, de fellépett a lengyelbarát politikájuk miatt I. Vihovszkij és P. Teterja ellen is.

Az 1657. évi andruszovói békeszer­ződés után Moszkva-ellenes állás­pontra helyezkedett, illetve harcolt a tatárok ellen.

1668-ban harcot a török-tatár ag­resszió ellen. 1672-ben a hetmani címre pályázott, de I. Szamojlovicsot választották meg, majd kiadták a cári hatóságoknak és száműzték. A zaporizzsjaiak és III. (Sobieski) János lengyel király követelésére a cári kormány kénytelen volt szaba­don engedni.

I. Szirko a kozákokkal együtt had­járatba indult török erődök ellen.

1674-ben IV. Mohamed török szultán a krími kánnal együtt várat­lanul Zaporizzsjára támadt, de vere­séget szenvedett. A következő év tavaszán I. Szirko a zaporizzsjaiakkal és szétverte az ukrán területeket pusz­tító török janicsárokat és tatár hor­dákat.

Épp ehhez az eseményhez kap­csolódik a zaporizzsjaiak gúnyos hangvételű levele a török szultánhoz, amit Ija Repin örökített meg Za­porizzsjaiak című festményén. IV. Mohamed szultán követelte, hogy hódoljanak be neki, s támadásaikkal ne okozzanak több gondot, a zapo­rizzsjaiak gúnyos hangvételü vá­laszt adták.

Az elkövetkező években I. Szirko további sikeres hadjáratokat ve­zetett, ami visszatartotta az ukrán te­rületek elleni török-tatár támadáso­kat. Utoljára 1680-ban indult hadba, s ugyanezen év augusztus 1-jén meghalt.