Iván szulima

1635 őszén a szicsben összehívott tanács hetmannak választotta I. Szulimát. Ostromot indított a kodaki erőd lerombolására, amit rövid időn belül sikerült is megvalósítania. _{Az erőd elfoglalásával újabb ko}zák felkelés tört ki, amely rövid ide­ig tartott. Egy lajstromozott kozák árulása következtében Szulimát és társait elfogták és Varsóba küldték, ahol valamennyiüket kivégezték.

A lengyelek 1639-ban újjáépítették, a helyőrség létszámát a háromszorosára növel­ték. Kilenc év múlva, hosszú ostrom után, Bohdan Hmelnickij kozákjai foglalják majd el ismét.

AZ 1637-1638-AS FELKELÉS

A kozákság körében egyre foko­zódott a lengyelellenes hangulat, nemcsak a lajstromból kihúzottak, hanem a lajstromozott ko­zákok is elégedetlenek voltak, akik Szulima elárulásával sem tudták elérni követeléseik teljesítését.

1637 nyarán új felkelés tört ki, amely a Balparti és a Jobbparti Uk­rajnára terjedt ki. Vezetői tehetséges katonai parancsnokok voltak: Pavlo But (Pavljuk), Dmitro Hunya, Karpo Szkidan, Jacko Osztrjanin (Osztrjanica). A parasztok gyorsan csatla­koztak a felkelőkhöz, feldúlták ura­ik birtokait.

Később tárgyalások kezdődtek, melyekben a közvetítő a lengyel biz­tos, Adam Kiszil, a kozákok pártján álló kijevi vajda volt. Kiszil meg­győzte a lajstromozott kozákokat, hogy fogadják el a lengyelek felté­teleit, biztosította őket, hogy Pavljukot nem büntetik meg. Ígéretüket azonban nem tartották be, és kivégezték Pavljukot.

A kozákoknak aláírásukkal kel­lett megerősíteni az engedelmességi fogadalmat. Az okmányon olvasható Bohdan Hmelnickij katonai írnok neve is. Mikola Potocky lengyel het­man a lajstromozott kozákság élére H. Karajimovicsot állította.

A felkelés tovább dúlt a Balparti Ukrajnában is.

1638 tavaszán a kozákok J. Osztrjanin vezetésével elhagyták Zaporizzsját és szétzúz­ták a lengyel sereget. Osztrjanin osztagai a visszavonuló lengyelek üldözésekor azonban vereséget szenvedtek. J. Osztrjanin a kozákok egy részével átlépte a moszkvai ál­lam határát és a Szlobodában tele­pedett le.

Hamarosan D. Hunya kozákjai szintén tárgyalásokra kényszerültek a kormánycsapatokkal, majd kapitulál­tak. Hunya a zaporizzsjaiak egy ré­szével a Donnál talált menedéket.

_{AZ 1638. EVI RENDELET}

A lengyel szejm még a felkelés felszámolása előtt rendeletet fogadott el a lajstromozott Zaporizzsjai Had­ról. Az okmány 6 ezer főben kor­látozta a lajstromozott kozákok létszámát, a többieket jobbágyoknak nyilvánította.

A kozákok élére a slahta tagjai közül neveztek ki biztosokat. Ugyanez volt a helyzet a kozák ka­pitányok és ezredesek esetében is. Ekkor lett csihirini százados Bohdan Hmelnickij. A parasztoknak és a polgároknak megtiltották, hogy be­lépjenek a kozákokhoz, és hogy fe­leségül adják hozzájuk lányaikat. A kozákok csak a határ menti váro­sokban (Cserkasszi, Kanyiv, Csihi-rin, Korszuny stb.) élhettek.

Újjáépítették Kodakot, megnövel­ték az ott állomásozó katonaság lét­számát.

A felkelés elfojtása után a ko­zákok kénytelenek voltak elfogadni a lengyelek rendeletét.

_{AZ OPRISKOK}

Az ukrán nép felszabadító harcá­nak részese volt a nyugat-ukrán te­rületeken élő lakosság is. Itt a nemzeti-felszaba­dító mozgalmat az opriskok (sze­génylegények, betyárok) képviselték. Az első írásos említésük 1629-ből való. Ahogy a keleti földeken Zaporizzsja, úgy itt a Kárpátok volt a felkelők fő központja. Ide menekültek a nehéz helyzetbe jutott parasztok és a polgárok, kis csapatokba ve­rődtek, majd leereszkedtek a hegyek­ből és megtámadták a slahta, a bér­lők, a kocsmárosok, az uzsorások bir­tokát. Az így szerzett vagyontárgyakat szétosztották a szegények között.

Az opriskokat támogatta a helyi lakosság. A partizántaktika, a várat­lan támadások lehetővé tették, hogy hosszas és eredményes harcot foly­tassanak. Az opriskok fegyvere az íj, a lándzsa, a szekerce volt. Legis­mertebb vezetői közé tartozott: M. Hatala, H. Kardas, Sz. Szolinka, V. Csepec és mások.

„AZ ARANYAT ÉRŐ NYUGALOM”

A felkelés leverése után a len­gyel kormány, a mágnások, a slahta kemény terrort alkalmazott az ukrán területeken. A fizikai megsemmisülés, az önkény elől a nép­tömegek a Zaporizzsjai Szicsbe, a Szlobodába, a Donhoz menekültek.

A kozákok, a polgárok, a parasz­tok tömeges elmenekülése nyugtala­nította a lengyel urakat, ezért intéz­kedéseket tettek ennek megakadályo­zására. Először is 1639 nyarán hely­reállították a kodaki erődöt, mege­rősítették a helyőrséget, hogy útját állja a Szicsbe menekülőknek. Magá­ban a Szicsben is a kormánycsapatok helyőrsége állomásozott a zaporizzsjaiak cselekedeteinek felügyelete cél­jából. Lengyelország kö­vetelte Moszkvától, hogy adja ki a Szlobodába és a doni területekre áttelepült személyeket. Ez a köve­telés azonban teljesíthetetlen volt. Az áttelepültek lakatlan területeken hoztak létre új szlobodákat és vá­rosokat, életüket kozák mintára szer­vezték meg.

A kozákok és a parasztok felke­lésének leverését követő egy évtize­des időszakot viszonylagos nyuga­lom jellemezte, bár az okmányok tanúsága szerint időnként előfordul­tak tiltakozó megmozdulások a szo­ciális és nemzeti elnyomás ellen. A lengyel kormány úgy vélte, hogy si­került „aranyat érő nyugalmat" te­remteni az ukrán területeken. A va­lóságban azonban a nép csendben várta, hogy eljöjjön a megfelelő alkalom.